Storytelling, fenomenológia és családállítás
Hogyan alakul ki a családi Sorskönyv? Hogyan lehet megszabadulni a karmától? Hogyan kapcsolódik a storytelling és a családállítás?
Bevezetés az Én Történetem műhelyt működtető elméleti bázisba
A családállításról gyakran egészen ellentétes véleményeket lehet hallani vagy olvasni. Hol éteri magasságokban áradoznak róla a résztvevők, egy beavatáshoz vagy valamilyen nagy spirituális határátlépéshez hasonlítva az élményt, hol pedig kuruzslásnak és áltudományos – már-már szektoid jelenségnek – tartják (főleg azok, akik közvetlenül nem tapsztalták). A Sztoriműhelyben több foglalkozás is a családállításban megjelenő dinamikákra alapoz, ezért felelősségünkek érezzük, hogy leírjuk, hogyan és milyen elméleti háttér bevonásával alkalmazzuk a családállítás technikáit, illetve azt is, hogy hogyan ötvözzük ezt a művészet (elsősorban a storytelling) eszköztárával.
„Elbeszéléseink vissza-visszatérnek a már elmondottakra, és ismét előlről kezdik: így próbálják körülvenni és befogni az elszökő történéseket. Amit tudatosan elhallgatunk, és amit öntudatlanul elhárítunk magunktól, az a már elmondottak és a még elmondandók árnyékában húzódik meg.” – Tengelyi László
1. Narratólógiai megközelítés
A családi tragédia, avagy az elbeszélés törvényének felfeslő szövedéke
A narratív identitás elmélete szerint énünk olyan kusza történetek szövedékéből szövődik össze, amelyeket a minket körülvevők (elsősorban családtagjaink) mesélnek nekünk és amelyeket mi magunk találunk ki arról, hogy kik voltunk, vagyunk, és lehetnénk vagy lennünk kellene. Olyan fikciók ezek, amelyeket részben vagy teljes egészében mi magunk is elhiszünk, ezért hol tudatosan, hol öntudatlanul személyes sorsunkká alakítunk. Az „Én nem vagyok olyan típus, aki….” vagy „az embernek muszáj…” kezdetű mondataink által ugyanakkor nemcsak elbeszéljük, hanem egész testünket bevonva, elő is adjuk, „eljátsszuk” magunkat a világ szeme előtt, úgy, ahogyan azt őseinktől tanultuk.
Született színészek vagyunk mindannyian, hiszen már kora gyerekkorunktól fogva megtanultuk, hogy mi az, amire mosolyogni vagy fintorogni illik, illetve, hogy egy kedves pillantással vagy erélyes hanghordozzásal mi mindent lehet elérni. Ha valami miatt mégis úgy alakul, hogy a ránk osztott szereppel képtelenek vagyunk azonosulni és megpróbálunk kilépni a nekünk előírt elbeszélésből és megrendezett színdarabból, nem kisebb kockázatot vállalunk, mint hogy elrontjuk a közös játékot és csalódást okozunk az őseinknek…
Az ilyen esetekről viszont nem bővelkedünk a legvidámabb forgatókönyvekben. Például zsidó-kersztény kultúránk is tételesen előírja, hogy mi a jutalma annak, aki olyan fáról eszik, amiről meg van tiltva. Ahogyan azt is évezredek óta mesélik, hogy mi lesz Káin sorsa, ha olyan áldozatot mutat be az Atyaistennek, amely elől az elfordítja magasztos orcáját.
A sokszor íratlan, de annál jobban érzékeltett családi kódex szabályrendszerének megszegése kitagadással járhat vagy olyan – sokszor életreszóló – családi viszályokkal fenyeget, amelyek gyakran tragédiával végződnek. A tragikus esetek ugyanakkor nem tűnnek el nyomtalanul: nyugati mitológiánkból és művészettörténetünkből – amelyet javarészt a szenvedő családok történeteiből fűzött elbeszélés-csokornak is tekinthetünk – azt is megtanultuk, hogy ha egy családban egyszer elindul a tragédiagépezet, akkor az mindaddig pusztít, ameddig az egykor kitaszított szelleme meg nem békél. A görög tragédiák, és Shakespeare művei egyaránt arról tanúskodnak, hogy ez a bizonyos szellem gyakran attól sem riad vissza, hogy kipusztítsa akár a teljes törzset.
Ez a mechanika érvényes marad az olyan felvilágosodáskori ateista szemléletben is, amilyent a csehovi vagy ibseni drámákból vagy saját hétköznapjainkból ismerünk, azzal a különbséggel, hogy ebben a világban rituális eszköz sincs arra, hogy a kiátkozott, kitaszított vagy meggyilkolt követelése valamilyen formában manifesztálódjon, ha csak nem a rémálmok vagy az olyan antiszociális viselkedés formájában, mint amilyen az egizsztenciális szorongás, az őrület vagy az unalom, újabban pedig burn-out, depresszió és a gyakran öngyilkosságig fajuló önbántalmazó hajlam. A családi rendszer tehát így vagy úgy, de emlékszik azokra a fekete bárányokra, akiket egykor kitaszított magából.
„Az igazról való tapasztalatunk, amikor az közvetlenül nem vezethető vissza egy látható dolog tapasztalatára, eredendően elválaszthatatlan a mások és közöttünk felbukkanó feszültségektől és e feszültségek feloldásának érzelmi játékától. Hasonlóan a dolog vagy a másik megtapasztalásához, az igaz is érzelmeinktől átitatott tapasztalatban fénylik fel: mintha húsa lenne.
Az ideák – az én ideáim és a másik ideái – mintha csak az én és a másik testalkatának jellegzetes vonásai volnának. Előbb fogadjuk be őket szeretetteljes azonosulással vagy taszítjuk őket el magunktól haragos elutasítással, semmint hogy pusztán csak felfognánk értelmüket.” – Maurcie Merleau-Ponty
2. Testfenomenológiai megközelítés
A fekete bárány a helye a család testében: ismétlési kényszer és pszichózis
Amikor valakit kitagadnak a családból vagy nehéz sorsát elhallgatják, alakját kivágják a családi fényképről, illetve a róla szóló történeteket kicenzúrázzák a tökéletes család heroikus legendáriumából, akkor is marad utána egy üres hely, egy seb a család testében. Ha a családtagok a tudatos emlékezést el is fojtják, testük akkor is emlékszik azokra a pózókra, gesztusokra és mozdulatokra, amelyeket ott és akkor, azon a traumatikus helyen és időben csinált valaki.
A kitagadó villámokat szóró szemvillanása, kérlelhetlenül dühös tekintete előbb-útóbb bánatos, távolba meredő „elnézéssé” alakul át. Az ítéletalkotó lenézés pedig szégyenkező szemlesütéssé soványodik, sőt a gyilkosságot elkövető kézmodulata kontrollálhatatlan remegéssé automatizálódik. Az egykori erőszak áldozata pedig egy ajtóbecsapódástól is úgy összerezzen, mintha legalábbis pofont kapott volna, a kitagadottban minden rászegezedő szempár öntudatlanul is felidézi annak a bizonyos nézésnek a megszégyenítő emlékét.
Ugyanígy, ha meghal vagy eltűnik életünkből valaki, akit szerettünk, egészen konkrétan azt érzékeljük, hogy egy darabot kiszakítottak a testünkből. A családi tragédiák és traumák körül a nyelv is cserben hagy minket: az elbeszélés ezeken a helyeken megbotlik és elvágódik, és ha sehogy nem lehet kifejezni a fájdalmat, akkor is létrejön egy torokszorító vagy ólomsúlyú csend, ami mindenkinek görcsberántja a gyomrát, nehézzé teszi a lélegzését, megfájdítja a fejét. Valami láthatatlan jelenik meg ilyenkor az érzékelésünkben, egy ahhoz hasonló fantom-érzet, mint amikor levágták valakinek az egyik végtagját, de ő mégis érzi, hogy az még viszket vagy fáj, hiába nincs ott valójában semmi.
A feketebárányok jelenléte így továbbra is érzékelhető marad. A hiányuk révén létrejövő „aura” ólomsúlyúvá teszi a közös együttlét egyébként önfeledten könnyed légterét. Az eltagadott szomorúság és gyász teret követel magának és áthullámzik mindenki testén. A meg nem gyászolt halottak, a száműzöttek, és egyáltalán mindenki, akinek nehéz sorsára nem bírt senki ránézni a családból (talán az illető maga sem), arra kényszerítik a családtagokat, hogy folymatosan „szemet húnyjanak” valami felett, vagy „elnézzenek” valamit, hiszen ha tekintetünket arra a bizonyos pontra fordítanánk, felvéve az egykori testtartást, azt kockáztatnák meg, hogy visszakerülnek a traumatikus emlékezet elviselhetetlen terébe és idejébe és újra átéljék azt, ami egykor történt.
A családba újonnan érkező gyerekek számára ugyanakkor ez a tabukkal teli tér jelenti majd a normát. Habár ők talán már semmit nem fognak tudni arról, hogy mi történt konkrétan, identitásuk alapját és testi önkifejezésük formáit, viselkedésüket és szokásaikat ezen keretek mentén fogják artikulálni.
„A karma: az élet emlékezete.” – Sadhguru
Az elhallgatott, fel nem dolgozott családi sorsesemények így egy-egy öröklött gesztus, egy jellemző testtartás vagy testi tünet révén válnak a családi viselkedésminták kontrollálhatatlan, tikkszerű és kényszeres részévé. Ahogy Ádám mitologikus szégyene következtében reflexszerűen eltakarjuk nemiszervünket akkor is, ha egyébként nem tekintjük sajátunknak a biblikus törénetet, úgy egy-egy ős el nem mesélt története és meg nem cselekedett gesztusának mellékzöngéjeként is megtanuljuk, hogy hogyan húzzuk meg magunkat a sarokban vagy járjunk lesütött szemmel olyankor is, amikor arra egyébként semmi okunk nem lenne. Aki pedig véletlenül vagy szándékosan áthágja a tabut, azt a család könnyen a korábban kitagadott sorsára ítélheti.
Akarva vagy akaratlanul, az őseink cselekedteinek mintázataikat ismételjük még olyankor is, amikor tudatosan küzdünk az ismétlés ellen. Erre utal Freud is, amikor a pszichózisban megjelenő kényszeres ismétlés jelenségét írja le.
Amikor énünket elbeszéljük a világ előtt, nem csak szavainkkal. de egész lényünkkel mesélünk és játszunk, és gyakran talán fel sem tűnik, hogy a testünkben öntudatlanul kavargó történetek hogyan változtatnak minket azzá a komikus vagy tragikus karakterré, akinek a környezetünk érzékel minket, illetve – karakterológiánknak megfelelően – bánik velünk.
Lehetséges, hogy nem is tudjuk, hogy kinek és mikor elkövetett bűne miatt vezekelünk, illetve szégyenkezésünkből származó kényszercselekedeteinkkel kinek az áldozatához vagyunk hűségesek. Karmánk az elkövetett és elszenvedett sorscsapások bennünk megtestesülő automatikus, reflex- vagy programszerű cselekvéssorozataként ural minket. Innen nézve, az Eric Berne által Sorskönyvnek nevezett jelenség sem más, mint e karmikus kényszercselekdetekből felépülő életprogram.
Ez a felismerés képezi minden rendszerszemlélet alapú pszichoterápia, például a családállítás kiindulópontját is: Saját életünk és énünk szoros összefüggésben áll az előttünk járók és a minket körülvevők életével. Amikor azt mondjuk, hogy Én, azt egyúttal mindazoknak a nevében tesszük, akiknek az emlékezetét a testünkben hordozzuk. Az Én testemnek, így vagy úgy de ők is részei.
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.József Attila – A Dunánál (részlet)
Ha érdekel, hogy a családállítás hogyan közelíti meg a traumatikus emlékezet problémáját, illetve, hogy hogyan kezeli, olvasd el ezt a bejegyzésünket!