Családállítás: a testbe zárt traumatikus emlékezet felszabadítása
Empátia és az én autonómiája, avagy miben rejlik a családállítás ereje?
A trauma megfoszt bennünket attól az érzéstől, hogy képesek vagyunk felelősen irányítani önmagunk. A felépülés arra szólít bennünket, hogy visszanyerjük a testünk és az elménk – az énünk – feletti uralmat. – Bessel van der Kolk
1. A Családállítás mint fenomenológiai terápia
A családállítás egy olyan fenomenológiai terápiás módszer, amely révén a korábbi bejegyzésünkben bemutatott traumatikus vagy karmikus emlékezettel cselekvő módon foglalkozunk. Nem az analízis vagy a hermeneutika (a történet értelmező elemzése), hanem a fenomenológia észlelésalapú gyakorlata révén közelítünk a problémához.
Másképp fogalmazva: a családállítás során hagyjuk megjelenni és hangsúlyossá válni a maguktól megmutatkozó jelenségeket. Az állítás célja, hogy harmóniába hozzuk a testet azzal a történettel, ami az állítást elindította.
Ez nem jelent mást, mint hogy amikor valaki beül a kliensi székbe, az állításvezető egy mindfulness meditációhoz hasonló összehangolódás és az azt követő rövid beszélgetés által feltárja, hogy mi az a jelenség, ami elhozta az illetőt a foglalkozásra. Leggyakrabban ez egy jelenidejű elakadás, egy ismétlődő életszituáció, stb.
Ahogy a kliens mesélni kezd, a történethez tartozó, egyébként elfojtott testi érzetek, a szó legszorosabb értelmében teret kapnak a családállítás biztonságos, ítéletmentes légkörében. A mesélés közben megjelenő testi érzetekből, testtartásokból és nézésirányokból kiindulva, az állításvezető a kliens beleegyezésével behív a térbe más résztvevővek a családtagok képviseletébe vagy behoz bizonyos tárgyakat. Ez egy erőteljesen feszült, drámai légkört eredményez.
A pszichodrámás foglalkozással ellentétben itt nem (vagy csak minimálisan) értelmezzük a megjelenő drámát, sokkal inkább kimozogjuk azt. Innen jön a családállítás érzékelésalapú (szenzomotoros) dimenziója, amit Hellinger a lélek mozgásának nevez. Ahogyan neve is mutatja, ez a mozgás nem egy improvizációs vagy színészi technikákra épülő, a térben állók privát szándékaiból és játékstratégiáiból létrejövő mozdulatsor, mint mondjuk a playback színház esetében.
A lélek mozgása a fókuszban lévő kliens érzékelésével összhangban lévő nagyon finom mozdulatokból és minimális kimondások mentén, szinte magától jön létre. Az állításvezető fő feladata, hogy megtartsa a közös figyelem fókuszát, illetve egészen addig segítse a képviselők által megtestesített szerettek (családtagok/szerelmek/bajtársak stb.) egymáshoz és a klienshez való szeretteljes odafordulását, ameddig – gyakran katarzisszerű állapothoz hasonlóan – létrejön egy szeretteljes légkör. E légkör létrejöttét segítik az oldómondatoknak nevezett pár szavas mondatok, amelyek a Hellinger által szeretet rendjének nevezett jelenségre, és a hozzá kapcsolodó alapelvekre épül.
A szeretet egyfajta vívmány. A cselekvésből származik, valamint a saját határaink megtapasztalásából. Határaink vannak a jóban, csakúgy, mint a rosszban. A szeretet alapvetően csak annak a felismerése, hogy az emberek különbözőségeiben egy mélységes közösség rejlik. – Bert Hellinger
2. A szeretet három rendje
I. Az odatartozás rendje – Ez azt jelenti, hogy a korábban bemutatott értelemben, a családhoz mindenki odatartozik. A családállítás fő feladata, hogy képessé tegyen arra, hogy a családi közösségből kitaszítottakat visszafogadjuk a családi rendszerbe. Ezáltal az öntudatlan hűségből fakadó kényszercselekvéseket, a “vak szeretet” egy tudatos felvállalásból következő odafordulás, a “látó szeret” szabad gesztusa váltja fel.
II. A hely rendje – Ez arra utal, hogy gyakran fordul elő, hogy ha valaki (például az egyik szülő) nem tud úgy jelen lenni a másik számára, ahogy annak szüksége lenne rá, akkor az egyik fiatalabb családtag áll be az illető helyére. Ez két szempontból is problémás: egyrészt, mert ezáltal kirekesztődik az a valaki, aki természetes módon kellene legyen a partner, másrészt mert létrejön egy szerepzavar a családban és olyan felelősségek és terhek kerülnek a fiatalabbra, amelyekkel nem tud mit kezdeni, hiszen valójában nem hozzá tartoznak. A családállítás során ezeket a terheket adjuk vissza szimbolikusan azoknak, akikhez a teher tartozik, visszaengengedve ezáltal a kinnrekedteket az őket megillető helyre. Beállva saját helyünkre, mindenkét irányban visszaáll a méltóság rendje, amelyben mindenki visszanyeri a jogát saját sorsához.
III. A kiegyenlítődés rendje – Ez utóbbi lényegében az első két alapelv következménye, ugyanakkor az egyik legnehezebben kivitelezhető, hiszen legalább akkora perspektívaváltást igényel, mint amekkora a különbség a newtoni és az einsteini gravitációs elmélet között. És valóban ez a rend leginkább a fizikai erőegyensúly fogalmaival írható le. Ahhoz, hogy a család fenn tudjon maradni, rendszerszinten folyamatosan az egyenysúlyi állapotra törekszik.
Ha valaki kinn reked vagy kiszorul a helyéről, akkor az ő hiányából fakadóan megborul az erőegyensúly. Keletkezik egy többletteher, egy gravitációs vonzás, amit rendszerint a legfiatalabbak próbálnak kompenzálni – akár az életük árán is. Ők képviselik öntudatlanul a család számára azt a valakit, aki hiányzik, abban reménykedve, hogy ezáltal vissza tudják állítani az egyensúlyt.
Önfeláldozásukkal viszont méginkább a kilengés felé viszik a rendszert, hiszen abban már nem csak egy, hanem immár két nehéz sorsú tag is lesz. Ezért ahhoz, hogy a egyensúly visszaálljon, előbb meg kell szabadulni az azonosulással járó terhektől és kell találni valamit, aminek nagyobb a vonzóereje, mint a nehéz sorrsal való azonosulásnak. Fel kell adni a megmentési stratégiát, bármennyi időt és energiát is fektettünk bele korábban.
Ez nem jelent mást, mint hogy bármennyire is szeretünk valakit, leginkább akkor segítjük a családi rendszer fennmaradását, ha életünket a nehézségből a könnyedség felé kormányozzuk, vagyis az önpusztítás vagy a halál ellenállhatatlannak látszó vonzerejének bűvöletéből meg kell tenni azt a felismerést, amelyet Einstein is megtett a gravitációs erővel kapcsolatban: felismerte, hogy nem létezik. Magyarán: feladva a mindenhatóság téveszméjét, be kell látni, hogy nem tudunk segíteni és el kell engedni azoknak a kezét, akik a pusztulásba rántanak minket.
A nehéz sors vonzásának bűvöletéből kilépve megérezhetjük azt a kozmikusabb vonzást, ami az élet maga, amely élni akar. S minthogy ez a bizonyos élet mi magunk vagyunk, el kell vállalni a “lét elviselhetetlen könnyűségét”, vagyis a felelősséget a saját életünk alakulásáért. Egy olyan család tagjaként persze, amelyik a nehéz sorsok közösségének tekinti magát és elvárja a sorsközösséget minden tagjától, ez igen bonyolult, – de lehetséges! – feladatnak bizonyul.
A családállítás során az is kiderül és tapasztalhatóvá válik, hogy még az ilyen nehéz sorsú családtagok is lelkük mélyén szurkolnak azoknak, akinek sikerülhet megszabadulni a terhektől és nagyraértékelik azt, aki náluk bátrabb és megpróbál más utat keresni a hűség és az odatartozási szándék kifejezésére.
Valamit elengedni annyit jelent, mint megváltozva tovább menni. – Bert Hellinger
3. Az oldómondatok és a megtett gesztus katarzisa
A családállítás során elhangzó oldómondatok, olyan esetben, amikor pontosan eltalálják a kliens valóságát katartikus hatást váltanak ki. Ahhoz hasonló az élmény, mint amikor valaki igazán fenséges művészi élményben részesül. Egy olyan tettnek lesz ugyanis a tanúja és eseteknént a művelője is, amelyre eddig képtelen volt: oda tud fordulni valakihez, akinek eddig kerülte a tekintetét, fel tudja ismerni, hogy milyen ölelésre lett volna szüksége és ezt az ölelést szimbolikusan megkaphatja, illetve el tud mondani valamit az illető családtagnak, amire eddig nem volt lehetősége. Ez nem jelent mást, minthogy a ki nem elégíthető sóvárgás vagy az érzelmi azonosulás (identifikáció) terhes és tehetetlen érzését felváltja az együttérzés (empátia) felszabadító tapasztalata .
Ez, a kirekesztetthez való szeretetteljes odafordulás, illetve a nehéz sorsúaknak visszaadott sorsteher új alapokra helyezi a kliens identitását. A családállítás szimbolikus és biztonságos terében megcselekedett tett ugyanis precedensértékűvé válhat. Ha ebben a térben sikerült megtenni egy bizonyos gesztust, ez nagyon sok esetben azt eredményezi, hogy az a való életben is képessé válunk meglépni egy-egy ilyen sorsfordító lépést. Új viszonyok, szokások és geszutsok kaphatnak teret, ugyanis a kliens megtapasztalta, hogy ő fizikailag is képes ezekre. A családállítás révén létejön egy új emlék, illetve egy olyan mentális kép a családról, amely által új dimenizóba lép a kommunikáció, új formában valósulhat meg a családi együttműködés.